Nem az én arcom

Nemrég egy fotós ismerősöm készített rólam pár képet. A beállítás szuper. De ahogy néztem a fotókat, csak annyit tudtam mondani, hogy maximum jó lesz "előtte" képnek, de majd fotózzon le a műtét után is. Egyszerűen az utóbbi pár hónapban képtelenség olyan képet készíteni rólam, amire azt tudom mondani, hogy tetszik...

Régóta érik ez a bejegyzés, de lassan születik meg... Ígértem, hogy mesélek arról, hogy hogy lehet lelkileg felkészülni a műtétre. Talán azzal kezdeném, hogy miért is kell erre külön készülni.
Kezdetnek csak abba gondoljatok bele, hogy mi lenne ha egyik reggel felkelve, egy vadidegen arc nézne vissza a tükörből? Na persze, ez nem ilyen egyszerű, de a vége mégis valami ilyesmi. Főleg akkor kezdtem el ezen gondolkozni, mikor megtaláltam egy kanadai lány videoblogját, akinek hasonló műtéte volt. Kiderült, hogy Kanadában mivel támogatja a tb a műtétet, előírás hogy előtte terápiára kell járni. A videót a lány fél évvel a műtét után csinálta, és elmesélte, hogy bár nagyon boldog az eredménnyel, nagyon tetszik neki az új arca, de azért ez nem egy olyan egyszerű dolog. Nehéz megszokni, hogy nem úgy néz ki, ahogy a fejében él. Nehéz megszokni, hogy régi ismerősök elmennek mellette az utcán.
Nem tudom, hogy csak én vagyok-e így, de nekem régóta meg van az az érzés, hogy nem az a kép él a fejemben, ami kívülről látszik. S ahogy közeledtünk az elsőként kitűzött időponthoz, és készültem lelkileg, egyre inkább azt éreztem, hogy ez már nem az én arcom.
Volt egy időszak az életemben (miután 5 éve először volt fogszabályzóm), amikor sikerült magam nagyon jól elfogadni. Imádtam pózolni a fotókon. Rengeteg kép készült is rólam. Mindig vigyorogtam. És tudtam pontosan, hogy hogy kell fordítani/tartani a fejem, hogy azt az eredményt lássam, amit szeretnék. Na mostanra sikerült eljutnom oda, hogy hónapok óta nem tud senki olyan képet készíteni rólam, amin tetszenék magamnak. Semmi mást nem látok, csak hogy mennyire el van csúszva a nem létező állam.
Na de hogy is kell készülni?
Mivel pszichológiát tanulok, egyértelmű volt a terápia. Bár fogalmam nem volt róla, hogy mit is fogunk ott ezzel kezdeni. Szerencsére a lehető legjobb terapot találtam meg a témára, akivel nem elég, hogy egy nyelvet beszélünk a világról, de amellett hogy profi terap, sebész is. Tehát pontosan tudja, hogy mire kell felkészíteni.
Az első és legfontosabb, amit sokszor hangsúlyozott, hogy a változás túl kevés lesz és túl sok. Túl kevés lesz, mert sajnos nem úgy működik, hogy lefekszem most, és holnap az új arcommal ébredek (még csak a műtétes altatás után sem). Hanem fokozatosan fog végbe menni a változás. Tehát ha ezt nem tudatosítom, akkor csalódok. Mert először még sokkal rosszabb lesz. Fel fog dagadni a fejem, és össze lesz gumizva a fogam, és még közel nem úgy fog állni, ahogy majd egy év múlva. Viszont túl sok is lesz a változás, mert a környezetem számára nagyon drasztikus lesz. Aki nem lát minden nap, annak nagyon sok lesz. És így lehet hogy megélem én is, hogy lesznek, akik nem ismernek meg.
A következő, hogy "programoztuk" hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Szerencsére terapom nagyon jól ráérzett, hogy a mágikus-gyerek-énem szeret varázsolni (vagy mondhatjuk hogy NLP technikát alkalmaztunk), a lényeg, hogy kitaláltunk egy fizikai dolgot, ami szertartásosan elindít egy segítő energiát. Ehhez egy szép képet is kaptam. Látom magam előtt, hogy amikor bekötik a branült, azzal egy felsőbb segítő energia is "bekötődik". És ez nem csak hozzám kapcsolódik, hanem a sebészhez, az altató orvoshoz, és mindenkihez, aki jelen lesz a műtét alatt. Ezen kívül a fájdalom csomagolását is gyakoroltuk, mert arra is fel kell készülni, hogy ez azért eléggé fog fájni.
A lelki programnak volt még egy nagyon fontos része. Ugyan ez csak egy pár alkalmas ún. krízis-terápia volt, ennek ellenére nyilván sok ponton érinti az életemet. A terapom zseniálisan összekötötte ezeket a pontokat. A fizikai változást onnan eredeztetjük, mikor gyerekként fellöktek, és arcra estem. Emiatt torzult el ugye az arcformám. Ezt az eseményt a terap következetesen mindig "pofára esésnek" hívta. Mert hát végül is pofára estem :D Ráadásul ez megadta a lehetőséget, hogy az átvitt értelemben vett pofára eséseimet hozzá tudjuk kötni. Mint pl egy-egy nagy csalódást az életemben, vagy egy felvett karmát. Ez a sok összekapcsolás reményeim szerint meg fogja hozni azt az eredményt, hogy ahogy szépen fokozatosan megválok a pofára esés következményétől a fizikai szinten, úgy lelkileg is meggyógyulnak ezek a sebek.
"Röviden és tömören" (ha-ha) ennyit szerettem volna elmesélni arról, hogy mi is ez a lelki felkészülés.
Illetve még annyival egészíteném ki, hogy mit is jelent, hogy későbbre tolódott. Ennek is több oka van. Na persze a fizikai ok, hogy nem álltak be a fogak a kellő pozícióba, de ez csak egy külső magyarázat. Az egyik, amire tanítani szeretne, hogy akkor sem dől össze a világ, ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem. Szeretem azt gondolni, hogy spontán vagyok, de ha jobban belegondolok, ez egy erősen kettős dolog nálam. Elmondok egy példát. Szombat reggel 9kor felhív egy barátom, hogy jó idő van, menjünk le a Velencei-tóra. Természetesen teljesen spontán benne vagyok, és imádom hogy fél perc alatt el tudom dönteni, hogy menjünk, és lelkes vagy. Majd az indulásig vissza levő fél órát azzal töltöm, hogy fejben listát készítek, hogy mire lesz szükség a nap folyamán, és közben egy kisebb bőröndnyi cuccot pakolok össze, miközben még a boltba is lemegyek vízért, és ennivalóért... Ez az összeszedett/tervezett-spontán :)
A műtét elnapolásának másik nagy tanulsága, hogy szokja le a "majd akkor..." kezdetű mondatokról. Ha jól belegondolok, ezt játszottam idén. Hogy majd a műtét után. Mintha addig nem is élném az életem. Most viszont, hogy nem tudom, mikor lesz, és még egy szabad nyaram is lett, el kell engednem ezt a gondolatot. Hisz ki tudja, hogy mi lesz majd akkor? Én Itt és Most vagyok!